A járvány leírásától a segítő meséig

A segítő történet járvány idején olyan, hogy a hallgató átélheti, hogy egy felső erő munkálkodik azon, hogy megkímélje a betegségtől és a haláltól.

A Bibliából idéztünk két történetet is korábban, a korábbi bejegyzésekben megtaláljuk őket.

Most kitekintünk a Biblián kívüli irodalomba is. Először egy antik görög példa:

A járvány kihívása némely esetben olyan szerzőket is a pontos tájékoztatásra ösztökélt, mint Thuküdidész, aki a Peloponnészoszi Háború Történetében így számol be a pestisjárványról:

"úgy hullott az ember, mint a légy. A haldoklókat halomba rakták. Félholt nyomorultakat látott az ember az utcán támolyogni, vagy szomjúságukban a kutak köré seregleni. A templomok tele voltak az ott kimúltak holttesteivel.  Gyászeseteik terhe némely háznál annyira megtörte az embereket, hogy megfeledkeztek a halottak elsiratásáról. Minden temetési szertartás egymásba keveredett: ki-ki úgy temette el a halottakat, ahogy tehette. Némelyek családjában annyian haltak meg, hogy már nem tudták miből eltemetni őket, és az ilyenek a legszemérmetlenebb cselekhez folyamodtak. Elsőnek érkeztek olyan máglyához, amelyet más rakott, rátették a saját halottjukat, és meggyújtották a fát, vagy ha már égett a tűz, a halottra dobták a maguk odahurcolta holttestet, aztán elfutottak. Isteni vagy emberi törvény szemernyi tisztelete sem gátolta őket semmiben. Ami az isteneket illeti, mindegynek látszott, tisztelte-e őket az ember, vagy sem, mert egyformán pusztult jó is, rossz is. Attól, hogy aki emberi törvény ellen vét, azon számon kérik a vétkét, senki sem félt, mert azzal, hogy még megéri a számonkérést, nem számolt. Mindenki úgy érezte, hogy súlyosabb ítéletet mondtak már ki a fejére. Annak a végrehajtásáig még valamiféle mulatságot kívánt az élettől.
Betegek és haldoklók ránt leginkább azok éreztek részvétet, akik maguk is elszenvedték a pestist, és felgyógyultak belőle. Ismerték is már, hogy milyen, biztonságban is érezték magukat, mert másodszor senkit sem támadott meg a kór, és ha mégis, a második támadása sosem volt életveszélyes. Az ilyen embereket mindenfelől éltették a szerencséjük miatt, ők maguk pedig olyan kiváltságnak érezték a gyógyulásukat, hogy úgy vélték, többé soha semmiféle betegségbe bele nem halhatnak."

Thuküdidész leírása egyrészt aggasztó, de reális képet ad az emberi természetről, másrészt bizonyos állásfoglalást  megfogalmaz az "istenek" járványban való szerepe kapcsán, amikor azt mondja, hogy nem számított az, hogy hitt-e valaki vagy nem, vagyis tisztelte-e az isteneket, éppúgy pusztult, mint az, aki nem foglalkozott a vallással. Bár nyiltan nem mondja ki, de véleménye az, hogy az istenek közönyösen viselkednek a járvány áldozataival kapcsolatban.
Ez tulajdonképpen a pragmatikus ateizmus, nem tesz fel ontológiai kérdéseket a transzcendens létezésével kapcsolatban, de a világban való működése tapasztalatilag nem igazolható.

Erre a következtetésre is lehet jutni, és a tapasztalatok éppúgy felhasználhatóak a transzcendens tagadása mellett is, ezzel tisztában kell lenni, hiszen ahogy Pál apostol fogalmaz, "hitben járunk, nem látásban." Vagyis nem a tapasztalatok alapján hiszünk, hanem a remény szüli a hitet, mely a jövőre tekint és megelőzi a tapasztalatokat.

Ez a szemlélet tükröződik az egyik kiowa /ejtsd: kajova/ indián, egykor nomád, vadászó gyűjtögető életformát élő nép mesében, mely a fekete himlő járvány idején született. A mese főhőse Saynday /ejtsd: Szendeh/, a kiowa indiánok teremtője és tréfacsinálója, akit öreg férfiként képzeltek el.

A mesét Alice Lee Mariott antropológus gyűjtötte Oklahomában valamikor az 1930-as évek végén, a saját fordításomban közlöm:

A fehér ember ajándéka – a fekete himlő 

A kiowák  szerint a világot Saynday teremtette, és amikor Saynday újra eljött a világba, azt látta, hogy a világ, melyet alkotott, megváltozott. A vadállatok helyett marhacsordák legeltek a füves legelőkön. A folyók, melyekben eddig kristálytiszta víz hömpölygött, most zavarosak voltak a kosztól. Megváltoztak az otthonok is, nem sátrak magasodtak a kék ég felé, hanem a telepesek vályogkunyhói terpeszkedtek a domboldalakon és patakok mentén.

Lejárt az én időm, ezt gondolta magában Saynday, a világ, melyben éltem, nincs többé. A népem, a kiowák hamarosan kerítés mögé lesznek zárva, mint a marhák, és nem tudnak onnan kitörni, mert a szögesdrót beletép a húsukba. Nem tudom többé segíteni a népemet azzal, hogy velük maradok. Eljött az idő, hogy elhagyjam az emberek világát, ezt a megváltozott világot. Eljött annak az ideje, hogy elmenjek ebből a megváltozott világból.

Ahogy haladt keresztül a prérin, egy fekete folt jött szembe vele, keletről jött és lassan mozgott. Különös ez – gondolta Saynday: Keletről jön az születés és az új élet helye. A dolgok, melyek keletről jöttek, gyorsan elértek az emberekhez, De ez a dolog lassan jön, mint a halál egy öreg ember számára. Kíváncsi vagyok, mi lehet ez?

Mintegy összezavarodva Saynday elkezdett keletre menni. És ahogy ment, a folt elkezdett nőni. majd ahogy egyre közelebb ért, azt látta, hogy egy ember az, fekete lovon. A ló azonban vörös port fújt ki az orrlyukain. Ez pedig vörösre pöttyözte a ruháját, és az angyal látta, hogy a lovas arca tele van förtelmes sebekkel.

Az idegen leszállt a lóról, és odaállt Saynday elé. – Ki vagy Te? – Kérdezte.

Én Saynday vagyok, a kiowa nép öregapja, És az vagyok, aki mindig eljön, ha kell. – felelte.

Sosem hallottam rólad, és a kiowa népről sem. Kik ők? – Kérdezte az idegen.

A kiowa az én népem. – Felelte az Saynday, és kihúzta magát büszkén. – De ki vagy Te?

Én vagyok a feketehimlő! – Felelte az idegen.

Sosem hallottam rólad! – felelte Saynday. – Honnan jöttél, és mit akarsz tenni?

Egészen a messzi keletről jöttem. – Válaszolta a lovas. – Mindig a fehér emberrel vagyok, ahogy te a kiowa néppel, van amikor megelőzöm őket, és van amikor mögöttük kullogok. De mindig a társuk vagyok, és megtalálhatsz a házaikban és a telepeiken.

Mit fogsz tenni most? – Kérdezte Saynday.

Halált hozok. – Válaszolta a lovas. – A leheletem olyan, mint a korai tavaszi idő, mely a kezdődő rügyeket lefagyasztja. Az asszonyok, melyek oly szépek, ha rám néznek, olyan rútak lesznek, mint a halál. A férfiakra nemcsak halált hozok, hanem elpusztítom a gyerekeiket is és megvakítom az asszonyaikat.  Még a legerősebbek is térdet fognak hajtani előttem. Bármely nép, mely meglát engem, soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt.” Mondta, és rejtélyesen kuncogott hozzá mély hangján. Majd felemelte a karját a Fekete himlő és letörölte az arcáról és Saynday láthatta a mély sebeket, melyek eltorzították az arcát.

Saynday egy pillanatra lecsukta a szemét, hogy ne is lássa, majd újra kinyitotta és ezt kérdezte: És mindenkivel ez fog történni, akit csak meglátogatsz?

Mindenkivel! – Felelte a lovas. Ez fog történni a Te népeddel is. Hol is élnek ők? Vigyél el engem oda! És én majd megfertőzöm őket, de ha nem viszel el engem hozzájuk, akkor reád lehelek, és hamarabb meghalsz, mint a nagyapád.

De a lovas egyenlőre nem lehelt rá Sayndayra, és nem szabadult reá a halál, mely körülvette őt.

Az én kiowa népem csekély számú és szegény. – Mondta Saynday.  - - Nem érdemes reájuk vesztegetned az idődet és a fáradtságodat!

Ó, van elég időm, és nem kerülök bajba, ha nem végzek elég gyorsan! – válaszolta a lovas. – Még ha csak egy embert is sikerül megfertőznöm, azt is számon tartom!

Erre Saynday: - Óh, ebben hasonlítasz a kiowa népemre, ők is ha megérintik az ellenségüket, az már tettnek számít!

Nekem nincsenek ellenségeim! – Mondta a Feketehimlő. – Lehet férfi, nő, vagy gyerek, az ember minden fajtáját szeretem, és elhozom számára a halált. De bizony számon tartom azokat, akiket elpusztítottam. Ahogy ti emberek is számon tartotok mindent: mennyi lett a termés, mennyi háziállatotok van, vagy mennyi csecsemő született, hány élő és hány halott van. A te néped is ugyanezt teszi? – Nem, ők csak az ellenségeiket veszik számba, akiken ütést számolnak. Ők nem számolják az élőket, hiszen az emberek nem marhák, ahogy az asszonyok és a gyerekek sem.

Akkor honnan tudod, hogy a te néped kicsi és szegény? – Vonta kérdőre Fekete himlő Saynday-t.

Hát azt bárki láthatja. – válaszolta Saynday.

Nézd meg a kiowa tábort, és láthatod, milyen kicsi. – Mondta Saynday. – Mi nem hasonlítunk a guegyukia népre. Nekik nagy házaik vannak, félig a földben, ott lent a folyó mellett, és minden ház telis-tele van emberekkel.

Hm, azt szeretem. – Állapította meg a Fekete himlő. – Akkor tudom a legjobb munkát végezni, ha az emberek összezsúfolva vannak egy helyen.

Hát akkor a guegyukia-k tetszenének neked. – Biztatta Saynday. – Ők az egyik olyan nép, mely majdnem kiirtotta a kiowa-kat. Ezért vagyunk mi oly kevesen, és olyan szegények. Ezért ha csak meglátunk egy idegent, menekülünk előle, hátha egy guegyukia.

Azt feltételezem, hogy ezek a hogy is mondtad guegyukia-k sosem menekülnek el. – Mosolygott gúnyosan a Fekete himlő.

Nem, ha nem akarnak. – Válaszolta Saynday. – A guegyukia-k gazdagok. Halomban állnak náluk a takaró-kötegek, van egy csomó főzőedényük, és ágyaik, és ezeket mind ott tartják azokban a félig földbe ásott házakban. A guegyukia-k nem tudnak elmenekülni, mert nem hagyhatják ott a javaikat.

Miért meséltél nekem arról, hogyan élnek? – Kérdezte a Fekete himlő elgondolkodva.

Arra vannak! – Mondta Saynday és az állával észak felé bökött.

És gazdagok, és sűrűn lakott házakban laknak, és tele vannak takarókkal, melyek alá bebújnak..? – Kérdezett vissza Fekete himlő.

Igen, ezek a guegyukia-k. – Mondta Saynday könnyeden, mert egyre jobban kezdte magát érezni. A halál szaga már nem volt olyan erős.

Úgy gondolom, hogy elmegyek meglátogatni a guegyukia-kat. – Jelentette ki a Fekete himlő. – És később, talán majd elmegyek a kiowa táborba is.

Jó, tegyél így! – Javasolta Saynday. – Menj, látogasd meg a guegyukia-kat, és ha majd kifáradtál attól a sok munkától, amit majd ott végzel el, akkor gyere el az én szegény népemhez. Ők pedig mindent megtesznek majd a kedvedért!

Jó! – Mondta a Fekete himlő. Majd felemelte a kantárt, és megrántotta, hogy lova felébredjen. – Szólj a népednek, hogy amikor jövök, akkor felkészülve várjanak. Mondd meg nekik, hogy vigyék el a táborukból a tüzeiket. A tűz az egyetlen egy dolog az egész világon, melytől félek.  Ez az egyetlen dolog az Isten világában, mely képes engem elpusztítani.

Saynday nézte, ahogy Fekete himlő és halott lova elindult észak felé, egyre messzebb a kiowa nép területétől. Aztán elővette a kovakövét és az acélját, és felgyújtotta a lábánál növő magas préri füvet. A szél pedig felkapta a tüzet, és vitte tovább, hogy körbevegye a tűz a kiowa tábort.

Talán ezzel csak teszek valami jót az én népemmel! – Mondta magában Saynday, és egyre jobban érezte magát.