Walter Ufer "Éhség" című képéről

a Gilcrease Museum honlapján nézelődve Walter Ufer festményénél megállok egy időre. Ma épp Nagyszombat van, amikor a kereszt többet jelent, mint máskor – és megakad a szemem ezen a festményen.

A korpuszos kereszten a megfeszített alakja fel van öltöztetve, ruhákkal fedték el a testet, még a kart is befedték, csipketerítők vannak összetekerve a karokon, és a jól ismert megfeszített alak különös formát ölt így – a reá aggatott szövetek, talán ruhák, egyértelműen női jelleget kölcsönöznek neki.

Mi lenne ez, a feminista teológia megnyilatkozása a képzőművészetben?
A festő, Walter Ufer, fontos szerepet töltött be az egy évvel korábbi, 1918-as nagy világjárvány, a spanyolnátha elleni küzdelemben, ugyanis mint önkéntes a helyi iskolaépületben berendezett kórházban ápolta a megfertőződött betegeket. 

Ufer egy évre rá 1919-ben festette ezt a képet, az első világháború után, amikor a szüfrazsettek és egyéb nőmozgalmak kiharcolták a női egyenjogúsághoz szükséges választójogot. Az első világháború azért volt fordulópont a nők heylzetét tekintve, mert a nők a fronton harcoló férfiak helyébe léptek az üzemekben, és ezzel bebizonyították, hogy be tudják tölteni a férfiak által végzett feladatokat is. Ez pedig felfüggesztette a politikai egyenlőségükkel szembeni érvek nagy részét. De hogy a kereszten függő haldokló megváltó alakját női ruhába öltöztesse valaki, az ilyen előzmények, és történelmi kontextus mellett is meglepő, vagy botrányosnak is nevezhető.

Walter Ufer ritkán fűzött magyarázatot a képeihez, de ehhez a festményhez, igen, mégpedig a következőt: „a képnek nem az indiánok életéhez van köze, hanem az egész világhoz.”

Tehát a művész úgy gondolta, hogy amit kifejezni akart, az az egész emberiség számára hordoz üzenetet. De mint tudjuk Gabriel Garcia Marquez Macondo-ja óta, a vidék és a periférián való lét jelenségei alapján még erőteljesebben lehet az egyetemes emberit kifejezni.

Walter Ufer a képnek az „éhség” címet adta. A kereszt előtt imádkozó pueblo indián asszonyokat láthatunk, akik elmélyülten, egymást támogatva imádkoznak. 

Ufer számára, aki hosszú időt töltött a pueblók között, evidencia lehetett a bennszülöttek kacsinákkal kapcsolatos hiedelmeinek egész rendszere, ami számunkra már egyáltalán nem az.

A pueblók indiánok körében  léteztek különös tisztelettel illetett, fából készített szobor-bábfigurák, az úgynevezett „kacsinák”.  Ezekről úgy hitték, hogy az ősök, az elhunytak lelkeinek, de az állatok és a növények, a kövek és a csillagok szellemeinek megformált alakjai.  Az alvilágban pedig közvetítettek az emberek és a Nap és más, az eső és a termés sorsát meghatározó felsőbb hatalmak között. Hozzájuk imádkozva kértek segítséget és támogatást. A hopik népe például több mint 300 különféle kacsinát különböztetett meg a színük, a formájuk és a díszítésük alapján.

A gyerekeknek is meg kellett tanulniuk, hogy melyik kacsina mit jelképez, ezért kanicsa-figurákat kaptak ajándékba, és ezek otthon mindig a szemük előtt voltak. Az apró babákat ugyanolyan gondosan megmunkálták, mint a nagyokat. Szépen kifestették, és hajjal, szarvacskákkal vagy szőrmedarabokkal díszítették, felöltöztették.

A kacsinák kultuszát a férfiakból álló társaságok tartották életben. A szertartásokat föld alatti helységekben, „kivákban” tartották. A serdülő fiúk itt jutottak az ősi titkok birtokába, amelyekről a nőknek semmit sem volt szabad megtudniuk. A fiúk 10- 12 éves korukban léphettek be a szövetségbe, és attól kezdve felnőttnek tekintették őket. Az ünnepségeken ezután már ők is magukra ölthették egy- egy kacsina jelmezét és álarcát. Minden egyes kacsinának saját táncai, dalai és gesztusai voltak. Némelyik ünnepség két héten át tartott, ám a kacsinák csak az utolsó nap jöhettek be a faluba, hogy az asszonyok is lássák őket.

Amikor a keresztény hittérítők megérkeztek közéjük, és megépítették számukra a templomokat, a templomban kitették a feszületet, a megfeszített Jézust ábrázoló keresztet, mely a pueblók számára nem volt más, mint kacsina, egy szobor-báb, mely jelenvalóvá teszi azt a transzcendens lényt, akit ábrázol. Igen ám, de ez a kacsina nem a föld alatt, egy kívában volt már, és nemcsak az év egy napján, az ünnepség záróeseményén volt csak látható és megszólítható a pueblo asszonyok számára. Ezért a nők úgy gondolhatták, hogy ez egy olyan kacsina, mely leginkább az övék, hiszen az év minden napján láthatják és imádkozhatnak hozzá. Ezek után nem csodálkozhatunk rajta, ha annyira a magukénak érezték Jézus korpuszos keresztjét, hogy női attribútumokat aggatnak a szoborra, mely számukra a legfontosabb, és az egyetlen mindig jelen lévő, megszólítható és jelen lévő kacsina. Szükség, éhezés idején hát odasereglenek a pueblo nők, hogy közbenjárását és segítségét kérjék.

Talán azt lehet ma kívánni, hogy a mi számunkra is legyen a feszület ugyanilyen erős jelképe a felénk forduló, bennünket segíteni, megváltani akaró Istennek, ahogy a pueblo nőknek az volt 1919-ben.