Mennybemenetel ünnepére

Fel a fejjel! A búsuló embernek szoktuk ezt mondani. Ezt a mondatot, felhívást az egyik központi ószövetségi történetben is olvashatjuk: Isten azt mondja Ábrahámnak: fel a fejjel! Majd a csillagok sokasága láttán eljövendő utódainak sokaságára terelődik a szó.

Fel a fejjel! Ennek a felhívásnak akkor van értelme, ha ígéretes jövő felé tart valaki, ha van előtte perspektíva. Mondhatjuk, hogy mindenki előtt van, de ez nem teljesen igaz, van, hogy nincs perspektíva, és nincs miért azt mondani, hogy fel a fejjel.

Megint más, ha ezt egy közösség kapja felhívásként. Mert ha az egyén számára nincs perspektíva, a közösség előtt még lehet. Sokan találtak célt egy közösségi perspektívában úgy, hogy egyéni perspektíva nem volt előttük. Arra  is képesek emberek, hogy ezt a közösségi perspektívát tegyék életük értelmévé, és akár fel is áldozzák magukat érte.

De hitünk nem egy ilyen áldozatra szólt, nem arra hív, hogy találjuk meg az egyház közösségében a perspektívát és adjuk fel a személyes keresését.

Annak, hogy fel a fejjel, éppen Mennybemenetel adja meg az igazi értelmét. Azt, hogy van egy olyan személyes, végső perspektíva előttünk, mely túl mutat a földi életen.

Persze csak annak segíthet ez a fel a fejjel, ez a feltekintés, aki alapvetően bízik abban, aki ott várni fogja. Ha nem bízik benne, akkor úgymond jobb, ha nem is gondol rá, mert csak egy borús eget lát, a koporsó-fedelet, vagy börtön-mennyezetet képzeletében, nem az egek megnyílását, ahogy az István megkövezésének történetében olvashatjuk.

A mennyről kevés ismeretünk van, de ezek közül számunkra a legfontosabb az kell, hogy legyen, hogy Jézus ott van. Ő annak a nagy titoknak a lakója, melyet mennynek nevezünk. És azért van ott, mert minden nyomorúságunkat, igaztalanságunkat, bűneinket, és életünk szükségleteit, egész sorsunkat, halálunkkal együtt magára vette, hogy mi mindannyian Istennel egyesülhessünk, és részesei lehessünk mindannak, ami Istené, vagyis a mennynek.

Fel a fejjel! Miért? Hogy őrá tekintsünk, ahogy a Zsidókhoz Írt levél szerzője írja: „nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére.” Ez azt jelenti, hogy hagyjuk meg őt olyannak, amilyen ő ott fenn. Hagyni őt valóságosnak lenni és érvényesülni. Mert Ő onnan felülről van úgymond jelen számunkra. Jézusra feltekinteni azt is jelenti, hogy hagyni, hogy az Ő ereje, az Ő hatalma, az Ő igazsága érvényesüljön, az jusson szóhoz közöttünk.

Ő onnan felülről ad új kezdetet nekünk. Olyan új kezdetet, mely nélkül minden más kezdet csak hátralépés, vagy legfeljebb egy helyben toporgás. Új kezdetet ad, ami azt jelenti, hogy Ő közbelép érted, Isten elé áll érted, és mondhatjuk bizakodó szívvel, hogy Istennél vagyunk, hogy a mennybe szabad utunk van, ahová magunktól soha el nem találtunk volna. Ő képviseli ügyünket Isten előtt, menedzseli azt. Nem rázza le magáról, nem passzolja le, hogy csinálja helyette más: Ezért írhatta le nagy bizalommal a Zsidókhoz Írt levél szerzője, hogy nekünk ilyen igaz főpapunk van, aki közbenjár értünk.

„Megindul erőtlenségeink láttán.” – Vagyis nem kell előtte szégyellnünk erőtlenségeinket, gyengeségeinket. Nem szabad azt gondolnunk, hogy őt másként kell akarnunk, mint éppen a valóságos életünkben, gyengeségeinkkel, megkísérhetőségünk bizonytalanságaival, fenyegetettségeivel. Nem szabad azt feltételeznünk, hogy nekünk a biztonságos tiszta és erős állapotunkban van csak keresnivalónk nála, ahogy más emberek társaságánál ez lenni szokott. Egyébként reánk nézve sem jó, nem üdvös, ha kölcsönösen az élet-biztonságának komédiáját játsszuk, mintha ez belül önmagunk rejtett zugaiban nem egészen másként volna. De az egészen bizonyos, hogy onnan, ebből az illúzióból semmilyen menetel nincs Jézushoz. Krisztushoz csak úgy lehet mennünk, amilyenek valójában vagyunk. Akkor indul meg erőtlenségeinken, ha ezeket vállaljuk előtte. Úgy lett velünk emberi értelemben egyenlő, ahogyan a magunk valóságában vagyunk, nem valami eszményi emberivel vállalt Jézus közösséget, hanem a valóságos emberrel.

És ahogy a az evangéliumok tanúsága szerint kereste a bűnösöket, és felvállalta a társaságukat, odáig menően, hogy együtt evett velük. Tehát ha Jézus minket akar megtalálni, akkor ennél az asztalnál kell nekünk is lennünk, a bűnösök és paráznák közösségében, ahol Jézus a valóságos embert keresi, az olyan embert, aki leszámolt már saját eszményi énjének illúzióival, és magát a paráznák és vámszedők közé sorolja, oda tartozónak érzi, és ott találja meg valóságos emberi önmagát. Azt Jézus is megtalálja mert valóságosan és becsületesen oda tartozónak tudja magát. /Karl Barth nyomán

Most, ezen az ünnepen feltekintünk Jézusra, akit – lelki szemeinkkel ott látunk Isten színe előtt állni. Mert elhagyta ezt a földi teret. Azt, mely a mi számunkra megfogható, melyet értünk keresett fel. Ugyan Jézus immár a tér felett áll, de ez nem azt jelenti, hogy ez a tér ne az ő tere volna. Mert ugyan a tér felett ál, ugyanakkor betölti és jelenvalóvá lesz a számára. Nem a teremtményi világ más területére ment át, és nem csupán egy átmenetet jelent távozása a felfoghatóból a felfoghatatlanba, hanem Jézus Istennél van. Istennel van. A megfeszített és feltámadott ott van, ahol Isten.

Megnyugodhatunk: képviselőnk, ügyünk igaz főpapja ott van Istennél, így a mi képviselőnk által ott tudhatjuk magunkat is bizalommal, ahol Isten van, ahová az evangéliumi hagyomány szerint ezen a napon ment.

/A kép Ladislav Záborsky festménye/

Dávid király a járványt választja

 Elővettem a polcról Jared Diamond könyvét, a "Háborúk, járványok, technikák" címűt. Kikerestem azt a részt, ahol a járványokról értekezik:

"Azok a fertőző betegségek, melyek járványok formájában jelentkeznek, nem pedig egyenletesen, számos vonásukban megegyeznek. először is, gyorsan és hatékonyan terjednek a betegről a közelben tartózkodó egészséges emberekre, aminek következménye, hogy rövid idő leforgása alatt az egész populáció veszélybe kerül. Másodszor ezek akut betegségek, a beteg rövid időn belül vagy meghal, vagy felépül. Harmadszor a szerencsés túlélők teste elkezd antitesteket termelni, amelyek hosszú ideig védettséget biztosítanak..
A legtekintélyesebb hóhérok a járványokat okozó baktériumok és vírusok voltak: himlő, kanyaró, influenza stb. Egészen a II. Világháborúig több áldozata volt a háborúkban terjedő kórokozóknak, mint a háborús sérüléseknek. A nagy tábornokokat magasztaló háborús krónikák elbagatellizáják a a mítoszromboló valóságot: a múlt nagy csatáit nem mindig azok a hadseregek nyerték, amelyek jobb tábornokokkal és fegyverekkel rendelkeztek, hanem egyszerűen azok, amelyek veszélyesebb baktériumokkal fertőzték meg az ellenséget."

A háborúk vagy járványok - dilemmájáról szól a következő bibliai történet, mely Sámuel Második Könyvében szerepel. Dávid királyt Gád próféta választás elé állítja: vagy éhínség lesz, vagy háború, vagy járvány.

"Dávid azt felelte Gádnak: Igen meg vagyok szorítva. De mégis inkább az ÚR kezébe essünk, mert nagy az ő irgalmassága, és ne essem emberek kezébe. Azért az ÚR döghalált bocsátott Izráelre reggeltől az elrendelt ideig, és Dántól fogva Beérsebáig hetvenezer férfi halt meg a nép közül. És amikor az angyal fölemelte a kezét Jeruzsálem ellen is, hogy azt is elpusztítsa, megelégelte az ÚR a veszedelmet, és azt mondta az angyalnak, aki a népet ölte: Elég immár, hagyd abba!" /2 Sámuel 24,25 s.k.k./

Több szempontból érdekes Dávid király döntése. Az éhínség nem alternatíva, azzal nem is időzik el a "döntéshozó". Amin elgondolkodik az az, hogy mi a jobb, vagy mi a rosszabb, a háború, vagy a járvány? Döntését - elsőre azt gondolnánk, hogy egy igen gyarló emberi tulajdonság motiválja: "nem akar emberek kezébe esni", vagyis nem akarja, hogy megalázó helyzetbe kerüljön, és más emberek, az ellenségei döntsenek sorsáról, életéről vagy haláláról. Ezért inkább a járványt választja, mondván, hogy nagy az Isten irgalmassága. 

A történet így azt a különbséget akarja kidomborítani, mely ember és Isten magatartását jellemzi. 

A járvány okát nem ismerték az ókorban. Tapasztalták a tüneteket, de nem tudták, hogy mi okozza, nem voltak tisztában a terjedésével sem, /gondoljunk arra, hogy még Semmelweis felfedezése is milyen ellenállásba ütközött, pedig az nem is volt olyan régen/ így minden "terra incognita" Isten hatáskörébe tartozott, ezért gondolták úgy, hogy a járvány Isten cselekedete.

Hogy Dávid a járványt választja, az ennek alapján értelmezhető. A folytatás pedig ezt a döntést igazolja, ahol bepillanthatunk a mennybe, ahol látjuk Istent, amint rátekint a 70 ezer áldozatra és az öldöklő angyalnak /aki ismét előkerül, ahogy az Exodus-ban és Jeruzsálem elleni elmaradt ostromnál/ megálljt parancsol, mert megelégeli az öldöklést. 

Ez a történet igazi csattanója, hogy Isten megelégeli a halált, és leállítja a járványt. 

Ha ez a fordulat elmarad, akkor Dávid választása csupán hiú önzésnek tűnne, melyben félti méltóságát a megalázó háborús vereségtől. De erre a fordulatra épül a történet, hogy Isten azt kiáltja az öldöklő angyalnak: elég! Ezért meséli el oly részletesen a történetet.   

Mi már tudjuk hogyan terjed egy vírus, és számunkra már kevésbé rejtélyes a módja, bár láthatatlansága miatt azért számunkra is ijesztő. 
De már nem úgy tekintünk rá, mint ami Isten privilégiuma lenne. 

Az idézett történet számunkra is reményt keltő, mely egy olyan Istent vázol elénk, aki megelégeli a sok áldozatot, és kimondja a legfontosabb szót: elég!

Jeruzsálem ostroma elmarad...

Azért kezdtem el írni ezt a blogot, mert a jelenlegi világjárványra teológiailag is reflektálni kell, és ez a téma most minden mást felülír.

A blog nevét a „panic” és a „pandemic” szavakból olvasztottam össze, ha van aki szereti a szójátékokat, az talán rögtön rájött.

Kérdések /Miért kell kérdeznünk? Martin Heidegger szerint kérdezni nagyobb feladat, mint válaszokat adni/:

1.       Lesz-e még a világ, vagyis a civilizációnk olyan, mint a járvány előtt? Ha lesz, helyes-e súlyos hibákkal terhelt, fenntarthatatlan túlfogyasztásra épülő civilizációnk további prolongálásában reménykedni?

2.       Ha nem lesz, akkor milyen lesz?

3.       Isten hol van ebben a történésben?

Nemrég, még a veszélyhelyzet kihirdetése előtt voltunk feleségemmel orvosnál, aki nyíltan vállalta ateizmusát, és kifejtette, hogy egy ilyen világban létezhet-e Isten, ahol van szklerózis multiplex és koronavírus… Ő is teológiát művel ott egy pillanatra. De amiben sok ember hibát követ el teológiailag, ahogy ő is, az az, hogy egyenlőségjelet vonnak a világ működése és Isten működése között.

Azért, hogy hasonló hibát ne kövessünk el, érdemes a Biblia történeteiből kiindulnunk, persze nem azzal a naiv és fundamentalista hozzáállással, hogy biztos választ kapunk, inkább azzal, hogy meglássuk azt, hogy az akkori bibliai szerzők hitüket hogyan fogalmazták meg az adott helyzetben, és ebből nyerjünk segítséget ahhoz, hogy megfogalmazzuk a mi mai hitünket a mai helyzetünkben.

Akkor rajta:

A Bibliai történetek között találunk olyat, melyben a sokak gyors halálát okozó isteni beavatkozás leírását járványnak értelmezték.

Ilyen a Krónikák Második Könyvében szereplő történet, melyben Szanherib asszír király és Ezékiás Júda királya a két főszereplő.

Ahogy elkezdtem ezt a történetet végignézni…

Közben eszembe jutott, hogy valamikor régen olvastam Lewis Mumford írásaiból egy válogatást, és ő foglalkozott az asszírokkal.

 Az asszírok állama - Lewis Mumford szerint  - a folyamatos háborúra épült.  

Azt mondja, hogy a civilizáció kétféle lehet: vagy mechanikusan megszervezett munkára, vagy mechanikusan megszervezett háborúra alapozódik. A napi munka bizonyos mértékig megzabolázta a fékezhetetlen energiákat, de nem így az uralkodó osztálynál. A semmittevéstől megcsömörlötten a háborúban valamiféle elfoglaltságot találtak, mely a viszontagságok, az életveszély és a felelősség miatt a tisztes munkával is felért. És a háborúban egyfajta negatív kreativitás valósulhatott meg.

Visszatérve a történetre: Szanhérib asszír királynak Kr. e. 701. évben volt egy megtorló hadjárata, melyről a 2Kir 18,13-19,36-ban találunk híradást.

Van más forrás is,  Szanhérib hatoldalú agyagprizmája fennmaradt, ezen olvasható beszámoló erről. Mivel Szanhérib már minden jelentős várost elfoglalt, Ezékiás is megadta magát és hatalmas hadisarcot fizetett. Szanhérib azonban a nagy váltságdíj ellenére is erős hadsereget küldött Jeruzsálem ellen, a várost azonban mégsem ostromolta meg és nem foglalta el. Szanhérib ékírásos krónikáján, a British Museumban őrzött Taylor-prizmán csupán azt állítja, hogy Ezékiást „bezárta a városba, mint egy madarat a kalitkába” – de a a város elfoglalása nem szerepel benne.

A Királyok 2. Könyve szerint a város ostromának elmaradását Ézsaiás megjövendölte:

ezt mondja az ÚR Asszíria királyáról: Nem jut be a városba, és nyilat sem lő ki rá, nem fordít feléje pajzsot, ostromsáncot sem épít ellene. 33Azon az úton tér vissza, amelyen jött, de ebbe a városba nem jut be – így szól az ÚR.

Majd a történetet a bibliai szerző így folytatja: „azon az éjszakán eljött az Úr angyala és levágott az asszír táborban száznyolcvanötezer embert. Amikor reggel fölkeltek, mindenfelé csupa holttest volt. Ekkor Szanhérib fölkerekedett, visszavonult Ninivébe” (2Kir 19,35k).

Ezt a mondatot hirtelen kitört járványként szokták értelmezni. – Ami tény, hogy az ostrom elmaradt, és Szanherib seregével elvonult, és nem tért vissza a helyszínre.

Nehéz elképzelni olyan járványt, mely egy nap alatt végez száznyolcvanötezer emberrel. – Ha ez járvány volt, akkor már korábban kellett, hogy legyenek előjelei, - de erről nem esik szó.

Feltételezhetően a bibliai szerző az Exodus öldöklő angyalára akart szövegében utalni. Vélhetően a szám is – a 185000 - utalást tartalmaz…

Hasonló csoda történt, mint az Egyiptomból való kivonulás történetében, ezt akarja a szerző elmondani – nagy szabadulást éltek meg, és hozzátehetjük: az ok azonban rejtve maradt, így tág tér nyílt a különböző magyarázatokra.

Az azért biztos, hogy egy katonai tábor a sok kontakt miatt kiváló hely egy járvány terjedéséhez. De az idői dimenzió a történetben nem reális a lefolyásához.

A 91. zsoltár - oltalomról és veszélyekről

 

  A 91. zsoltár első verseinek magyar fordítása:

1Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, 2az ezt mondhatja az ÚRnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom! 3Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától, a pusztító dögvésztől. 4Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége. 5Nem kell félned a rémségektől éjjel, sem a suhanó nyíltól nappal, 6sem a homályban lopódzó dögvésztől, sem a délben pusztító ragálytól.

Az első gondolat, amit felvet a zsoltár, hogy mi lehet az ember számára Isten:

Menedék és oltalom.

Ezeknek a szavaknak alapvetően nagyon egyszerű és hétköznapi jelentése van:

Egyik volt fasori tanítványom mesélte, aki Svédországból jött el egy évre Magyarországra, hogy abban a gimnáziumban ahová ott járt, a szünetekben a terem átváltozott csatatérré. A lányok kimenekültek, a fiúk pedig nekiestek egymásnak, és verekedtek, és szétverték a székeket, a berendezést is. Arról számolt be, hogy a szünetben nem volt szabad a teremben a nyílt téren kint ülve maradni, mert akkor előbb-utóbb egy széket törtek össze a hátán az illetőnek. A biztonságos az volt, ha az ember a fal mellett, a fal oltalmában, a falnak háttal helyezkedett el, mert akkor meg tudta magát védeni.

A sorkatonai másfél évem alatt századunkból két fiút elvittek az úgynevezett "Futkosóra" mert valami tank alkatrészek-eltűnésében bűnösnek találták őket, és még az ott tartózkodásom alatt szabadultak is, vagyis visszakerültek az egységükhöz. Mikor megjöttek, nem ugyanazok az emberek voltak. Ami nagyon feltűnő volt, hogy nem engedtek senkit a hátuk mögé kerülni - el lehet képzelni, miket élhettek át: Menedék, oltalom nélkül, kitéve a folytonos inzultusoknak,

Az oltalom és menedék tehát olyan elemi szükségletünk, mely nélkül hamar kikészülnénk.

De a tényleges oltalom mellett a spirituálisan nagy szerepe van gondolatoknak, tanúságoknak, olyan állításoknak, melyek egyfajta oltalom-szerepet tölthetnek be azáltal, hogy biztonságérzettel ajándékoznak meg olyan helyzetben, amikor ki vagyunk téve a kétségbeesésnek.

A Truman - című 2015-os  spanyol film /Cesc Gay rendezésében/, két régi jó barát találkozásáról, pár közös napjáról szól, az egyik Kanadában él, a másik Madridban, és a Kanadában élő tesz látogatást a másiknál, aki rákos beteg, és két hónapja van hátra. Elmennek a könyvesboltba is, ahol a beteg barát leemel egy könyvet, melynek "Halál segédlet" a címe, majd éjszaka, mikor olvassa a könyvet, mert nem tud aludni, felhívja a barátját, hogy elmondja neki, mit olvas, és arról kezdenek beszélgetni, hogy a könyv szerint egy hozzátartozó a halálra készülőért eljön álmában, és hogy ő azt szeretné, hogy az apja jöjjön érte, mire a Kanadában élő barát visszakérdez: - Úgy tudom ateista vagy!? - Mire a másik: - Az voltam, nagyon is, de már nem, már rég nem!

Ez a kis jelenet azt példázza, hogy gondolatok is szolgálhatnak menedéknek. És a gondolatok fészkeiből kelhet ki a hit, hogy aztán szárnya keljen, hogy legyőzzük a félelmeinket. A félelem elől először el kell tudnunk menekülni, mert a menedékben zajló inkubáció ad esélyt arra, hogy bátran viselkedhessünk, amikor eljön az ideje.

Dorothee Sölle idézi egyik írásában azt a Németországban ismert közmondást, mely szerint a náci idők ellenállóinak szerető édesanyjuk volt.

Lássuk meg az oltalom és a bátorság összefüggését.

Most nézzük meg a zsoltár képeit:

"Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen"

Ezt az első mondatot úgy is lehet fordítani:

Aki /hisz abban, hogy/ az ő saját biztonságának Isten az őrzője, az Isten árnyékában fog rejtőzni. 

Az Isten rejtekében lakozók, az árnyékában lévők - a kép arra a helyzetre is utalhat, amikor egy kietlen helyen a tűző napnak kitéve keresünk árnyékot, és végül sikerül egy fa árnyékába behúzódnunk.

"...ezt mondhatja az ÚRnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!"

Ez tulajdonképpen egy imában elmondott vallomás: Aki Istent tartja oltalmának, az ezt a tapasztalatát meg is kell, hogy fogalmazza, ki is kell, hogy mondja. A zsoltáros egy olyan helyzetre utal, amikor a személyes, belső tapasztalatunk összhangban van a külső tapasztalatokkal.

Kálvin János az ehhez a zsoltárhoz fűzött magyarázatában ezt írja: "félelem nélkül bízzuk magunkat Istenre a legnagyobb próbáinkban, s teljesen meg vagyunk arról győződve, hogy Ő megválaszolja imáinkat, sőt, Benne elégséges és bőséges segítségre lelünk."

A "Madarász tőre" a külső, látható veszélyekre utal, a másik veszély, a nem látható rejtőzködő veszély. Az eredeti szót, amelyet „dögvésznek” fordítanak, a szír változat a Pesitta „fúvó szélnek” fordítja. Nem másról lehet itt szó, mint a "számum"-ról, vagyis a sivatagi forró szélről.

 Josephus Justus Scaliger francia reformátor a 9. episztolájában így magyarázza a zsoltár oltalomól és veszélyekről szóló részét: Nem félsz majd /מפהר/, az éjszakai ijesztéstől, / מהץ/, sem a nappal repülő nyíltól, /מדבר/ sem az este járó döghaláltól, / מקטב/ sem a nappali pusztítástól. E négy alatt szemléli /a zsoltáros/ mindazokat a veszélyeket, melyeknek az ember ki van téve. S miután a héberek a nap huszonnégy óráját négy részre, nevezetesen estére, éjszakára, reggelre és nappalra osztják, a veszély óráit is ennek megfelelően felosztva értelmezi: egyszóval, ’az ember, aki Istent tette meg a maga menedékévé’, mindig biztonságban van, nappal és éjjel, minden órában, minden veszéllyel szemben.” 

"Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz" - több helyen is előkerül a bibliában ez a kép, de a legfontosabb Jézus Jeruzsálembe való bevonulásakor elmondott szava arról, hogy hányszor akarta összegyűjteni Isten az ő népét, mint tyúk a csibéit. /Mt 23, 37-39/ Jézus merész hasonlata, melyben egy tyúkhoz hasonlítja Istent, ezen a zsoltárversen alapul. Láthatjuk most is, mennyire ráépül Jézus tanítása az Ószövetség szövegeire. Ahogy a kotlós maga alá hívja a csibéket veszély esetén, úgy akarja Isten is magához hívni gyermekeit.